Árnyas páfrányrengetegben
Egy tündéri hölgyre leltem:
Pókfonál-selyem ruhája
Virágdíszes, s lesi-várja,
Szálljon le az éj.
Mellette lágy, zöld mohára
Fektetve pólyás babácska,
Haja éjfél, hó a bőre,
Vár a hölgy, alkony ha jönne,
Szállna le az éj.
Ültem csak szavam-szegetten,
Meghökkent- kába fejemben
Az járt, vajon hogy köszöntöm?
S szólt a hölgy : „Ó kegyes őr Ön,
Míg leszáll az éj.”
„Eltévedt Ön?”, tudakoltam,
„Honos e páfrányvadonban?
Csillag, hold mást ide térni
Lát majd?” Mosolyg csak , s becézi
A tüngérbabát .
Szunnyadt a csöpp, vallott a hölgy:
Varázs a Tenger és a Föld.
Súgott bűvös ó igéket.
„Állnak bölcsnek és merésznek,
Ha leszáll az éj.”
„Nekem szánta?” mosolyogva
Csöpp babáját karba vonta.
„Hogyne”, mondta, „jutalomnak,
Mert velem várja a holdat
Az égboltra fel.”
Megszállt gondolat, seregnyi,
S hallok egy lovast neszezni
Ott a páfrányrengetegben:
„ Hallasz –e, én szép szerelmem?”,
Tündérhang kiált.
Tündérúr venyigemezbe’,
Fényes kardot, tőrt szegezve
Tér a páfrány sűrűjében
S kihagy szívem verése,
Mert nézése zord.
Vak homály, madár se zöngél ,
Már a hegy fölébe hold kél.
A magány egyszerre rám szállt.
„ Ne féljen ki jó barátság
Magvát elveti.”
A hölgy mosolyogva intett.
Homlokán pántot feszített
Tündökletesen a hold.
„ Ugye megjutalmazod?”,
Kérlelte urát.
„Hű őr , barát szív szerint.”
„Ők ős ellenségeink!”,
Tündérúr szól. S hölgye: „Ő nem!
Páfránybölcsőnk védte hűen!”
Ura mosolyog.
„Van hát, ki javunk akarja.”
Mint messzi harang a hangja.
Gyűrűt újáról levesz:
„ Már e földhöz hangol ez ,
S varázshoz.”
Sápadt köve mint a hold.
Légen át manó dalolt,
Úr ás hölgye nyeregbe hágva
A páfrány közt lóhalálába
Engem ott hagyott.
Mondják, tündér sose járt itt,
De hangjuk fülembe játszik,
Ha páfrány közt pihenek,
Bűvige mind , amelyek
A hölgytől valók.
Ura gyűrűjét viselem,
S a föld varázst ont nekem.
Úrral, hölggyel elcsevegnem
Jó a páfrányrengetegben
Titkosan.
Van varázs? Nekem bizony van.
Ha a nap leáldozóban,
Föld ereje szívemben,
S tudom, nem bocsát el engem,
Úr és hölgye, nem.