EGYSZARVÚ (qilin) Az egyszarvú az ókori mitológia csodálatos állata. Neve magyarázatát a qi "hím egyszarvú" és a lin "nőstény egyszarvú" szavak összevonásából magyarázzák. Az egyszarvút különféleképpen írják le, de amiben megegyeznek, hogy az egyszarvú egyes részeit különböző állatok testrészeihez hasonlítják: az egyszarvú teste, mint a szarvasé, csak kisebb, nyaka, mint a farkasé, farka bikáé, egy szarva van, amely puha sapkában (ti. ránőtt húsban) végződik, patája lóé, szőre tarka (más változatok szerint vörösesbarna). A források fehér és zöld egyszarvút is emlegetnek. Járás közben nem tapossa el a füvet és a bogarakat, élő füvet nem fogyaszt, kizárólag csodálatos növényekkel táplálkozik. Egyes elképzelések szerint még repülni is tud, és úgy jár a vízen, mintha földön lépkedne. A legrégibb szövegekben a szarvasok vezéreként tűnik fel, de mindenképpen ő az állatok feje (a madaraké a főnix). Megkülönböztető jegye a szarva, amely tompa, így nem tud ártani vele. Az ókori szerzők a ren (emberségesség) morális-etikai kategóriájának megtestesüléseként fogták fel az egyszarvút. Az egyszarvú egyszarvúságához kapcsolódó szimbolikát különféleképpen értelmezik: az egyik változat szerint az ország egységének jelképe, a másik szerint az uralkodó egyeduralmáé. A taoista legendákban a Xiwangmu kíséretébe tartozó halhatatlanok járnak fehér egyszarvún. A régi időkben sok legenda szólt az egyszarvú megjelenéséről vagy elfogásáról, mindkettő az ideális, bölcs és humánus kormányzás kedvező előjelének számított. A hagyomány szerint az egyszarvú több évszázad alatt csak egyszer jelenik meg, egy legenda szerint Konfuciusz születése előtt is megjelent a világban. Kultusza ezért bölcs és erényes emberek születésébe vetett hithez kapcsolódott. A népi hiedelemben az egyszarvú megjelenését fiúgyermek születésével hozták kapcsolatba. Épp ezért hagyományos képi ábrázolásán, a jókívánságokat közlő nyomatokon, színes papírkivágásokon az égből alászálló egyszarvú csecsemőt hordoz. Alakja bizarrmódon összefügg a zsiráffal, ennek magyarázata, hogy a Ming-dinasztia idején az Afrika keleti partjáig eljutott tengeri expedíció ajándékba kapott zsiráffal tért vissza, amit az udvari tudósok egyértelműen az egyszarvúval azonosítottak és a Ming-ház virágzásának és a bölcs császár uralkodásának igazolásának vették. www.terebess.hu

Címertan

A címerek olyan pajzsra helyezett, mértani formákból és stilizált képekből meghatározott szabályok szerint megszerkesztett, örökölhető vagy tartós használatú színes jelvények, amelyek tulajdonosaik – természetes és jogi személyek – azonosítására szolgálnak.

A címerek a XII. században Nyugat-Európában alakultak ki és a lovagi fegyverzet fő elemeit jelenítik meg. Ennek megfelelően részeik: 1. a címerpajzs, 2. a sisak a sisaktakaróval, 3. a sisakdísz, 4. a külső díszek (pajzstartó, rangjelző korona, címerpalást, címersátor, jelmondat vagy csatakiáltás, stb.) Ezen elemek közül a címer fő része a pajzs a díszített sisakkal, a többi kiegészítő elem. A sisakdísz leggyakrabban a címerpajzs ábráját ismétli, eredetéből következően azonban nem mindig stilizált formában.

A címerpajzs alakja az élő heraldika korában a valóban használt pajzsformákat utánozza, míg a hanyatló heraldika korában egyre inkább dekoratív elemmé válik. A leggyakoribb pajzsformák: a háromszögletű, a csücskös talpú, a kerektalpú vagy doborpajzs, a tárcsapajzs, a hegyes talpú, az ovális, a kerek vagy tatárpajzs, a lófőpajzs, a rutapajzs. Ez utóbbit elsősorban a nők használták. A pajzs állása lehet egyenes vagy döntött. A pajzsok egymás mellé rendelhetők, illetve egy pajzson több címer is egyesíthető.

A sisak lehet zárt (csupor-, csöbör- és csőrsisak), illetve nyitott (rostélyos vagy tornasisak). Elengedhetetlen része a sisaktakaró, amelyet sisakkorona vagy tekercs kapcsol a sisakhoz.

A sisakdísz legtöbbször, de nem minden esetben azonos a pajzson látható címerképpel vagy annak részletével. Ha a pajzson látható kép mesteralak, akkor azt segéd-sisakdíszen (sasszárny, bölényszarv, stb.) ábrázolják. Szemben a pajzson látható stilizált képpel, a sisakdísz általában plasztikusan ábrázolt.

 A címertartók közül leggyakoribbak az emberalakok, a képzelt és valódi állatok, illetve a növények.

A heraldikai mázak két csoportra oszthatók: fémekre és színekre. A heraldika két fémet használ: az aranyat és ezüstöt, amelyet a sárga és fehér szín helyettesítheti. A korai heraldika négy színt használt: ezek a vörös, a kék, a zöld és a fekete, amelyekhez a hanyatló heraldika korában a barna, a bíbor és a narancs járult, illetve bizonyos címerképeket természetes színeikben alkalmaztak. A felsorolt színek és fémek grafikai jelzéssel is ábrázolhatók. A címer borításai közé tartoznak a prémek (hermelin—ellenhermelin, evet—ellenevet) is, ezek azonban a magyar heraldikai gyakorlatban igen ritkán fordulnak elő.

A heraldika színszabályai szerint egy színnek csak egy árnyalata használható egy címerben. Ugyanilyen fontos szabály, hogy színre szín, vagy fémre fém nem kerülhet. Az élő heraldika korában a címerképeket természetes színük helyett az ahhoz legközelebb álló heraldikai színnel ábrázolták.

A címerábrák két csoportra oszthatók: mesteralakokra és címerképekre. A mesteralakok a címerpajzsnak a mértani vonalakkal történő, szabályos felosztása során jönnek létre. Az osztóvonal lehet egyenes, hullámos, fodros, felhős, fogas, lépcsős, ormós, mankós, stb.

A pajzs vízszintes vonallal való osztása a vágás, függőleges vonallal való osztása a hasítás, haránt vonallal való osztása a harántosztás (régies nevén a szelés). Páros számú vonallal való vágás esetén pólyák, hasítás esetén cölöpök, szelés esetén harántpólyák jönnek létre, amennyiben a pajzson két máz váltakozik. A pólya és cölöp akkor lebegő helyzetű, ha nem érinti a pajzs széleit; ha csak egyik vége érinti a pajzs szélét, akkor az ellenkező irányba mutató. A pólya és cölöp lehet kockákból összerakott, lékelt, mesteralakokkal vagy címerképekkel megrakott, szétvágott, széttolt, megtört, stb.

A pajzs osztóvonalai lehetnek nem párhuzamosak is; az ilyen módon létrejött pajzsok közül legfontosabb a negyedelt, a gerezdelt, a rámás, stb. pajzs. Ugyancsak a pajzs ilyetén való osztása a gallérozás, a süvegezés, az ékkel való osztás. Nem párhuzamos vonalakkal létrehozott mesteralak a szarufa, a ruta, a telek, az ágas, a villa. Kör alakú mesteralak a bizánci (amely mindig fém) és a lepényes (amely mindig szín).

Különleges címerábra a kereszt, mivel mesteralaknak és címerképnek is felfogható: ha szárai érintik a címerpajzs széleit, akkor az előbbiek, ha nem érintik, az utóbbiak közé szokás sorolni. A szárak helyzete, száma, aránya, vége, stb. alapján számtalan fajtáját különböztetjük meg: Szent András-, Szent György-, Szent Jakab-, Szent Lázár-, Szent Antal-kereszt, latin, görög és orosz kereszt, kettős- vagy lotharingiai kereszt, horgas, nyilas, horgonyvégű, mankós, keresztvégű, stb. kereszt, máltai, pápai, Toulouse-i, jeruzsálemi, villás kereszt – és még folytathatnánk.

A címerképeket három nagy csoportra szokás osztani: 1. valóságos és képzeletbeli élőlények, 2. természeti képződmények, 3. ember alkotta tárgyak.

Ami az élőlényeket illeti, gyakoriak az emberek vagy az emberi testrészek ábrázolásai. Kezdetektől szívesen emeltek címerbe szenteket, fegyveres vagy különféle foglalkozású férfiakat. Főleg a magyar címertani gyakorlatban népszerű a lovas ábrázolás. Sokszor találkozunk testrészekkel is: legtöbbször karral, amely valamit – szablyát, más fegyvert, szőlőfürtöt, búzaszálakat – tart. Az emberalakok ábrázolásánál fontos szabály, hogy az síkban történjék. Ha az alak deréktól felfelé látható, növekvőnek, ha csak az egyik fele látható, előtűnőnek nevezzük.

A négylábú állatok csaknem mindegyike lehet címerkép, leggyakoribb azonban az oroszlán (innét a mondás, amely szerint akinek nincsen címere, az oroszlánt visel). Az állatok lehetnek ágaskodó, lépő, fekvő, ugró, stb. helyzetűek. Ábrázolásuk nagy mértékben stilizált. Sok állat ábrázolása sajátos szabályokat követ: így például a leopárd szembe néző oroszlán, a tigris csak tükörrel ábrázolható, a heraldikai párduc szarvakat visel és lángot fúj, stb.

A szárnyas állatok közül legnépszerűbb a sas, amelynek ábrázolása – az oroszlánéhoz hasonlóan – szintén rendkívül stilizált. A madarak egy részének az ábrázolása is kötött: így például a daru egyik lábában mindig követ tart, a pelikán úgy jelenik meg, hogy fiókáit a vérével táplálja, a strucc általában lópatkót tart a csőrében, stb. Halak, rovarok, kagylók, csúszómászók ugyancsak gyakori címerképek.

A növények közül a heraldikai rózsa és liliom ábrázolása a leginkább stilizált, jóllehet ábrázolhatók természetes formában is. A fák ábrázolására jellemző, hogy leveleik, terméseik aránytalanul nagy méretűek. Gyakran tűnik fel címereken a szőlőfürt, a szőlőtőke, a búzaszál, a búzakéve.

A képzeletbeli lények közül leggyakoribbak az egyszarvúak, a griffek, a főnix, az összetett lények (sellő, haltestű kutya, a sasember), a sárkány, a baziliszkusz, a pegazus, a szárnyas bika.

Az égitestek közül a nap, a hold (vagy holdarc), az üstökös, a csillagok gyakori címerképek magukban és más címerábrákkal is; a csillagok legtöbbször hatsugarúak. Hegyek, halmok, sziklák a magyar heraldikában gyakran a címerkép alátámasztására szolgálnak.

Az ember alkotta tárgyak csaknem mindegyike felbukkan címerképként. Leggyakoribbak a fegyverek (hiszen a címert a viselők többsége vitézségért nyerte adományul), a mesterségekhez tartozó eszközök (különösen a céhek esetében), használati tárgyak, mezőgazdasági eszközök, írással kapcsolatos tárgyak (főleg az egyetemek és értelmiségi foglalkozást űzők esetében).

 A színeknek, mesteralakoknak és címereknek eredetileg nem volt semmiféle jelentése, a hasonlóság, a hagyomány és a használat azonban később tulajdonított ilyet nekik. Így például a pólyát a folyóval szokás azonosítani, míg a pelikán, a bárány és olykor az egyszarvú is Krisztus-szimbólum lett. A mázak közül az aranyat már az élő heraldika korában is nemesebbnek tartották a többinél.

Mivel a címerszerzések nagy mértékben összefüggenek a katonai vitézséggel, ezért a lovagi és nemesi címerek természetes módon a hadakozás köréből veszik ábráikat. Hasonlóképpen jár el a kommunális heraldika is: a céhek szerszámokat, vettek fel címereikbe, míg a városok a városfal felvételével mutatták be kiváltságos helyzetüket, az egyetemek pedig a tudományra utaltak címereikkel. A városi heraldikában nagyon elterjedt a védőszentek ábrázolása is. A mezővárosok és községek pecsétjeiken (amelyek ábrája a címerekéhez hasonló funkciót töltött be) szívesen ábrázoltak a megélhetésükre utaló eszközöket és termékeket.

Gyakran találkozunk úgynevezett beszélő címerekkel, amelyeknek ábrája közvetlenül a viselő nevére utal.

 Bár a címerek kezdetben a fegyverzeten jelentek meg, az idők során funkciójuk megváltozott és egyre inkább díszként szolgáltak. Ennek megfelelően az úgynevezett címerhordozókon tűnnek fel: zászlókon, pecséteken, érméken, épületeken, műtárgyakon, ruházaton, amelyek ezáltal a címertan igen fontos forrásai is lehetnek.

www.heraldika.hu

Egyszarvú (unikornis): homloka közepéből kinövő szarvat viselő fehér színű ló. Középkori legenda szerint szeplőtelen szűz segítségével megfogható, gyakran ábrázolják szűzlány ölébe hajtott fejjel. Egyes vélekedés szerint Krisztus megszemélyesítője, a szűz pedig Szűz Máriát jelképezi. Sevillai Izidor a VII. században leírja, hogy az egyszarvú egy döféssel megöli az elefántot. Másik nagy ellensége az oroszlán. Az indoeurópai népeknél az oroszlán Nap-jelkép, az egyszarvú pedig a Hold-jelkép. Anglia és Skócia XVII. századi egyesített címerében az angol leopárd (oroszlán) és a skót egyszarvú szemben áll egymással. Csodálatos csavart szarvát betegség elleni csodaszernek tartották. Sokszor jelölték három színnel a szarvát, a szüzet fehérrel, az érett nőt vörössel, a koros asszonyt feketével.

Sárkány: Pikkelyes, krokodilhoz hasonló szárnyas szörnyalak, amelynek farka kacskaringós, sokszor nyílhegyben végződő. A keresztény vallási szimbolikában a gonosz, a bűn megtestesítője. Kedvelt címermotívum. Az egyházi és városcímereken gyakran látható, ahogy Szent György és Szent Mihály megküzd a sárkánnyal. A Sárkányrendhez tartozó családok címerein látható a pajzs köré mintegy rámaként csavarodó sárkányalak.